A település története


 
A község igen régen lakott terület. Ezt bizonyítják a 20. század során feltárt Árpád-kori sírok. Hogy kik voltak az őslakók, nehéz lenne megállapítani. Tény, hogy a Füstös-domb alatt folyó Nádágy medrében egy kőkalapácsot találtak. A falu határában az 1884-85-ös vasútépítés közben találtak rá a  temetőre. Az általános iskolában működő honismereti szakkör kezdte meg az utolsó épen maradt sírok feltárását az 50-es években .

A honfoglaló magyarság a területen szláv lakosságot talált. Magyarok, szerbek, kunok, dalmátok és németek telepedtek le e területen. Az első írásos emlék I. Endre király idejéből származik, ekkor már szerepel Büked település neve egy birtokviszályt megörökítő dokumentumon. Szent László király idejében a pécsváradi apátsághoz tartozott Büked puszta, amelyen fontos kereskedelmi út, a Káliz vezetett keresztül. A mohamedán káliz kereskedők közlekedtek rajta, mert csak itt volt híd a Nádágy folyón.

A település neve az évszázadok alatt többször változott. Írásos emlékek őrizik az alábbi neveket: Büked, Bükedegyháza, Bukud, Bököd, Bikittya, Bikity, Bokod. A 13. században a tatár végigpusztította a Duna-Tisza közét, így Bukud település sem kerülhette el a sorsát, de teljesen mégsem néptelenedett el. A tatárok elől a lakosság a Nádágy folyó melletti Branovai erdőbe, mocsaras ingoványba menekült. A tatárok kivonulása után, igaz a település nehezen, de talpra állt.

A törökök a mohácsi csata után ideiglenesen elfoglalták Baját és környékét, így Böködöt is. A Budáról dél irányba kivonuló török sereg végig pusztította a Duna-Tisza közét. A törökök kegyetlenkedései elől dalmát és szerb menekültek érkeztek a térségbe. A török megszállás alatt kb.200-300 lakosa lehetett Bikittyának. Már ebben az időben nemzetiségi település lett (magyarok, szerbek, dalmátok, kunok). Az első délszláv családok megjelenése után mind többen választották állandó lakóhelyül Baját és környékét. A törökök veresége után a délvidéken folytatódtak a harcok, azonban még az 1686-os évben felszabadult Baja és vidéke is. Az elvonult török hadak után a területet a királyi kincstár foglalta le, mint földesúr. Bikity lakossága közel a felére csökkent, de 1686-90 között Boszniából ismét érkeztek dalmátok (bunyevácok, szerbek). Bikity község lakóinak a száma a XVII. század végéig folyamatosan nőtt, azonban a magyarok kisebbségben vannak a szerb-horvátokkal szemben. A XVIII. században a termékeny föld újra hívta a letelepedni vágyókat, s egyszerre foglalt újra hazát magyar, sváb és délszláv lakosság. Alig, hogy elmúlt a török veszély hazánk területén, az 1703-ben kitör a Rákóczi szabadságharc. A szabadságharc leverése érdekében a császári hadsereg a dél-magyarországi szerbeket vetette harcba. Nincsen adatunk arról, hogy Bikity lakossága hogyan viselkedett ebben a helyzetben. A kalocsai érsek adózó ívén 1706-ban, mint elpusztult település szerepel. Teljesen azonban mégsem lehetett lakatlan, mert már a szabadságharc leverése után katonákat szállásoltak el Bikity pusztán. A délszláv telepesek bevándorlása nem szűnt meg, mind többen érkeznek a faluba. Egy 1835. áprilisi egyházi kimutatás szerint a lakosság nemzetiségi megoszlása: Hungari 1006, Illyri 1280, Germani 748 fő. Sok helyi német család úgy gondolja, hogy őseik Bajorország déli területeiről jöttek Magyarországra (svábok). Ezt látszik bizonyítani, hogy az anyakönyvben harminc éven keresztül évenként 2-3 új név szerepel. A XIX. század elejétől rohamosan nő a lakosság száma. 1848-ban már 2864 római katolikus van a községben. A plébánia hivatalnál talált anyakönyv szerint az 1770-es évek előtt csak szerb-horvátok és magyarok lakták a falut.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején a lakosság egy része Kossuth seregében, a másik része a Habsburg császári seregben teljesített szolgálatot. Lehettek hősi halottak, de erről írásos adat nem maradt fenn. Mint nemzetiségi község, az érdekek valószínűleg háromfelé húztak (magyar, német, szerb-horvát). A császári csapatok 1849 februárjában elfoglalták Baját és Zombort, így Bikity is hasonló sorsra jutott. A szabadságharc bukása után a német lakosság száma megnövekedett.

A község 1904. március 7-én hosszas vita után új nevet kapott: Bácsbokod. Az első világháborút megelőző időszakban a lakosság összetétele erősen megváltozott. Az 1909-es adatok szerint a németek létszáma 1724 (41 %), a magyaroké 1668 (39 %), a bunyevácoké 828 (20 %). A község lakóinak száma 4224.

A nemzetiségi csoportok között volt egy kis távolságtartás. Ez megmutatkozott a házasságkötéseknél, a lakodalmaknál, az öltözködésnél,szórakozásnál. A közeledés a vegyes házasságok útján kezdett megvalósulni, amely azonban csak a 40-es években kezdődött el. Az első világháború időszakáról hiteles képet – fennmaradt írásos dokumentumok hiányában- nehéz adni. A hadkötelesek anyanyelvük, nemzetiségek százalékának arányában kaptak behívót. A bácsbokodiak különböző frontokon harcoltak: szerb, olasz és orosz front. Sokan hősi halált haltak, vagy fogságba estek. 1918 novembere után a harctérről sorra érkeznek a túlélők.

Hősi halált halt 45 német 39 magyar és 26 szerb-horvát anyanyelvű lakos. 1918. november 11-én Bajára érkezett Linder Béla hadügyminiszter távirata, melyben a megszálló csapatok fogadására hívta fel a figyelmet. A távirat hangsúlyozta, hogy az csak ideiglenes állapotról van szó. Bácsbokodról nem volt szó. A községen keresztül vonaton érkeztek Bajára az orosz és szerb hadifoglyokból összeállított katonai egységek november 13-án. Nyilvánvalóvá vált, hogy Bácsbokod is megszállás alá kerül. A katonák eleinte az iskolában, majd házaknál szállásolták be magukat. Hivatalos nyelv a szerb lett, de meghallgattak mindenkit az anyanyelvén is. Elbeszélések alapján a rendet három magyar, három német, és három bunyevác lakos tartotta fenn. Az önkéntes rendőrök igyekeztek mindenben kiszolgálni a megszállókat. Sok magyart, bunyevácot és németet feljelentettek; ezeket a szerb katonák megverték. Érezhető volt a szlávosító törekvés, Bácsbokodon is bevezették a szerb anyanyelvi oktatást. A háború végén a szerbek tudták, hogy Bácska felső határának megvonása még megállapodás tárgya lesz. Az 1920. április 24-én a San Remo-i értekezleten úgy döntöttek, hogy a Bajai Háromszög és Baja Magyarországé marad. A Magyarországgal kötendő béketervezet híre Bácsbokodra is eljutott. Az 1921. XXXIII. törvénycikk a határt Bácskára így állapította meg: „a helyszínen megállapítandó vonal, mely Kunbajától délre halad, a Szabadka-Bácsalmás vasútvonalat Csikéria állomástól kb. 1500 m-re keletre, a Szabadka-Kiskunhalasi vasútvonalat Kelebia állomástól kb. 3 km-re délre átvágja, Horgostól és vasútállomásától északra Röszkeszentmihály telektől pedig délre halad.”

A szerbek 1921. augusztus 20-án szinte lopózva hagyták el a települést. A szerbek kivonulásával megszűnt a közel háromévi megszállás. A magyar katonák 1921. augusztus 21-én vonultak be Bácsbokodra. Ezzel lassan, de biztosan visszatér a félelem nélküli polgári élet, melyet mi sem bizonyíthat jobban, mint az, hogy a község lakossága az első világháború hősi halottaiért emlékművet állított.

A két világháború közötti időszakban a település életében visszatértek a hétköznapok. A település lakossága a magyar Alföld déli részének általános vonásait viselte magán. Ez konkrétan azt jelentette, hogy kialakult egy anyagilag – gazdaságilag megerősödött középréteg. A község ebben az időszakban alakítja ki építészeti arculatát. Jellemző rá a szabályos, mértani utcák, azok egyenes vonalvezetése.

A 40-es évektől kezdve a népviselet kezd kimenni a divatból, lassan külsőleg sem lehet felismerni a magyarokat, bunyevácokat, németeket. Nagy hatással van a polgárosodás növekedése és Baja város közelsége. A lakosság száma folyamatosan csökken. Az 1944. évi összlakosság száma 4262 fő, ebből magyar 2009, német 1601, bunyevác 646 fő, egyéb 6 fő.
A követező fordulatot a II. világháború kirobbanása jelentette. Németország terjeszkedésével, a látszólagos német fölénnyel a helyi német lakosság egy része is hangosabb lett. A nemzetiségek ellentéte előtérbe került. A magyarok és bunyevácok nem jó szemmel nézik a németek szervezkedését, a Volksbund megalakítását. Igaz, igen kevés a létszámuk. A németek zöme nem szimpatizál a mozgalommal.

1944. év végén sok német alakulat vonult a községen keresztül Baja felé. Voltak csoportok, amelyek egy-két napot itt pihentek, majd folytatták útjukat. Az orosz csapatok közeledtének hírére elhagyták a községet. Október elején már szokatlan nyugtalanság vett erőt a lakosságon. Egyre nyugtalan hírek érkeztek az oroszok közeledéséről. A kiürítési parancs – melynek egy pár ember kivételével nem tettek eleget- még inkább fokozza a bizonytalanságot.
Ilyen körülmények között érkezett el 1944. október 20-a. A templom tornyában levő üteg figyelői jelentették, hogy Bácsalmás felől orosz lovasok közelednek a falu felé. Megegyezés született: a magyar katonák elhagyják a községet, ellenállást nem tanúsítanak, nem lőnek az orosz katonákra. Az orosz csapatok gyorsan átvonultak a községen, az esti órákban már Bajára érkeztek. Még ezen a napon Baját is elfoglalták. Az előrenyomuló orosz egységekből egy kisebb csoport a községben maradt. A háború még le sem záródott teljesen, az oroszok megkezdték bosszúhadjáratukat a németek ellen. A község vezetői parancsot kaptak, hogy a helybeli németség köréből szedjenek össze fiatalokat, akik „jóvátételként” a Szovjetunióba mennek egy rövid időre dolgozni. A község vezetőin és egy szűk délszláv csoporton múlott, hogy kik kerülnek erre a listára. Az első csoport 1945. január 4-én indult el, melyet még ugyanezen hónapban követett a második transzport is. Az első transzporttal 29, a január 27-ei transzporttal 37 német nemzetiségű bácsbokodi lakost hurcoltak el, közülük 27-en soha nem tértek vissza falujukba.

Égi Mária visszaemlékezése az elhurcolásról: „1945. január 1-jén írásbeli felszólítást kaptam, mely szerint január 8-án reggel 8 órakor a községháza udvarán kell megjelennem. Mindössze egy batyut vihettem magammal a személyes dolgaimmal és valamennyi élelmiszert. Munkára hívtak... Ezen a napon kb. 36 személyt gyűjtöttek össze a községháza udvarán. Névsorolvasást tartottak, mindenki megjelent. Féltünk; senki sem mert otthon maradni. Itt világossá vált számunkra az is, hogy kinek köszönhetjük mindezt.

9 lovas kocsival indultunk Bajára. Az indulás pillanatában megszólaltak a harangok - értünk sírtak. A harangszót még a falu végén is hallottuk. Olyan volt, mintha az lenne az utolsó utunk - ezt az érzést senkinek sem kívánom! A harangok mindazokért szóltak, akik már soha többé nem tértek vissza...
Útközben gyorsan telt az idő, pedig Baja viszonylag messze van Bokodtól. Semmi mással nem tudtunk foglalkozni, csak a saj
át nyomorúságunkkal, szerencsétlenségünkkel... Déli 12-kor értünk Bajára, a kocsi a III. Béla Gimnázium előtt állt meg. A gimnázium előtti tér már tele volt németekkel. Németekkel, akik a Dunántúlról, Garáról, Nemesnádudvarról és Hajósról érkeztek. Mindannyian szomorúak és reményvesztettek voltunk. Az oroszok szigorúan felügyeltek ránk, szökésre nem is gondolhattunk. Nem tehettünk egyebet, vártunk a sorsunkra. Végül elérkezett az a nap (január 6.), amikor Szovjetunióba hurcoltak minket. Először a vasútállomásra mentünk. A bajaiak végignézték a szomorú menetet, csak halvány sejtésük volt arról, hová is hurcolnak minket. A marhavagonok már készen álltak, egybe kb. 80 embert zsúfoltak be.
Egy lyukon kívül - amit a vagon alján vágtak - semmi egyéb nem volt rajta. Úgy 10 óra körül indultunk, Bokodon keresztül, Jugos
zlávián és Románián át. Csak kevéske vizünk és élelmünk volt. Sokan megbetegedtek az úton közülünk - vérhas, hasmenés és a halál... Egy hónapig utaztunk az „Álomvonattal”.

A végállomás Oroszország, Nyetropetrovszk volt. Az embereket csoportokra osztották, a mi csoportunk Dombazhorod-Ilagyievkoban dolgozott. Az utolsó évben egy falubeli férfival egy másik táborba kerültünk. Azt egyszerűen nem lehet elképzelni, hogy milyen körülmények között éltünk! Itt tudtuk meg, hogy hazamehetünk. Ismét bevagoníroztak, és Máramarosszigetig vittek minket. A fertőtlenítésünk után már valóban álomvonattal utaztunk Debrecenbe; megkaptuk az igazolványunkat és menetjegyeinket. A budapesti állomáson egy zenekar játszott nekünk. A bácsbokodi állomáson senki sem fogadott minket. Ez nem lehet igaz, végre itthon vagyunk!!!”

Alig tértek haza a német elhurcoltak a „malenkij robotból”, máris egyeseknek szembe kellett nézni a kitelepítés veszélyével. A magyar kormány hivatalosan 1945 áprilisától foglalkozott a magyarországi németek kitelepítésével, miután a szovjet hatóságok február elején felszólították a magyar belügyminisztert, hogy állítson össze részletes kimutatást a Magyarországon élő németekről.

A Magyar Közlönyben 1945. december 29-én megjelent a magyarországi német lakosságnak Németországba történő áttelepítéséről szóló 12 330/1945. M.E. számú rendelet. A rendelet értelmében: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálás és összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”
A település vezetői egy kuláklistát fektettek fel, amely alapján kiválasztották a német családokat. Ezek kitelepítésre kerültek. A kitelepítésre kerültek csak a legszükségesebb dolgokat vihették magukkal. A németek kitelepítése egészen 1949-ig folytatódott az országban. A helyi plébánia irattárában található Cserháti Gergely plébános úr 1947. augusztus 27-én kelt levele, amely hitelesen mutatja be a kitelepítés borzalmát:
„Főtisztelendő Érseki Hatóság! A történeti hűség kedvéért is, de meg azért is mert híveinkről van mély tisztelettel bátorkodom megtenni a jelentést a bácsbokodi németjeink első csoportjának a kitelepítéséről. Állítólag a hírek szerint innen összesen 920 személynek kell kitelepülni, a helybeli németségnek kb. 60%-a, jelen alkalommal 182 személyt vittek ki. Amióta a lapokban olyan hírek láttak napvilágot, hogy németséget mégis ki fogják telepíteni és pedig az orosz zónában, döbbenetes ez a hír, azonban mégis mindenki reménykedett, hogy talán sikerül elkerülni – valami felsőbb isteni gondviselés erejével – annyi ember katasztrófáját. Ebben bíztam én is és azért híveim egy részével: magyarokkal, bunyevácokkal és egy pár svábbal aug. 19-én elmentünk Máriagyűdre. Jómagam azzal a szándékkel, hogy a zarándoklat után ott maradok és elvégzem a lelkigyakorlatomat. Azonban aug. 19.-én este a velünk levő németeket táviratilag hívták haza, mert – úgymond – a kitelepítés küszöbön áll. Augusztus 22.-én én is hazajöttem híveimmel Máriagyűdről, ilyen körülmények között nem maradhattam távol még a lelkigyakorlat idejére sem a községtől. Mikor hazaértünk volt mit látnunk és hallgatnunk. A híveink elbeszéléséből kb. így rekonstruálhatók a távollétünk alatt történt események:

Augusztus 22.-én a kora reggeli órákban mintegy 10 db nagy MATEOSZ teherautó jelent meg a faluban a kitelepítő katonasággal, akik leugrálva a kocsikról azonnal a kitelepítendők házaihoz mentek s kiadták a parancsot: „Csomagolni!” Fél óra alatt mindenkinek készen kellett állnia az útra, a poggyászt is, meg a kitelepítendő személyeket is a teherautóra rakták és kivitték a vasútállomásra. A kitelepítő vonat 3 napig vesztegelt itt, mert itt rakták be a csávolyi, felsőszentiváni, vaskúti és garai németeket is. Amikor ezek az események történtek ugyanakkor szívettépő jelentek játszódtak le az érdekelt családoknál: az asszonyok elájultak, jajveszékeltek, a kemény férfiarcokon könnyek gördültek végig. Az egyik nagyon derék jóravaló hívünk a szegény Tóni bácsi elvesztvén lelki egyensúlyát: felakasztotta magát. Egyik igen derék egyházközségi képviselőnk volt. Egy másik asszony Prokschné szívszélhűdést kapott, amúgy is gyenge volt a szíve. Családok szakadtak szét: a férjet a feleségétől, a gyermeket szüleitől szakították szét igen számos esetben! Schadt Ferenc hosszú éveken községi első bíró volt, az első világháborúban megsebesült, hadifogoly volt, tisztességben a magyarsághoz való hűségéhez kétség nem fér, a legnehezebb időkben sem tántorodott meg, búcsúzáskor ezt mondta nekem: „Hosszú ideig voltam bíró, az első világháborúban részt vettem, a volksbundisták ellen küzdöttem s íme idejutottam! Hát ezt érdemeltem én a magyar hazától?!” Vagy itt Karchesz Jakab, aki a legnehezebb időkben is amikor a teljes erejével ránk nehezedett a nyomás hűséges kitartó úgy magyarságában, mint a kisgazdapárthoz, ezt az egész falu tudja, ugyancsak búcsúzáskor ezt mondta: „Mivel érdemeltem ezt én meg? Ártatlanul és büntelenül kitaszítottak!” És se vége se hossza az ilyen eseteknek. A jelen alkalommal ugyanis azokat vitték, akik magyar nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat. Minden hívemtől elbúcsúztam. Ternay esperes úrtól is, akit szintén itt tettek vonatra.

Szombaton augusztus 23.-án este 9 órakor indult el velük a vonat. Indulás előtt elénekelték még a magyar Hymnuszt, a Szózatot, Boldogasszony Anyánkat és a Bús magyarok imáját, ezután kigördült a vonat és az első fejezet lezárult!„

1947 augusztusában mintegy 80 családot vittek el Németországba a községből. Mindezek hatására az 1950-es évek elejére a lakosság többségét magyarok alkották, s mellettük délszlávok (bunyevácok), illetve svábok (németek) éltek.

1947 kora tavaszától a szlovákiai magyarok elhelyezése vált kiemelten fontos feladattá, ugyanis egyértelművé vált, hogy a Magyarországról kitelepíthető szlovákok száma miatt megoldhatatlan volt, hogy kizárólag az ő házaikba telepítsék a szlovákiai magyarokat. Elrendelték a magyarországi németek egy meghatározott körének összetelepítését.
A közel 500 betelepült nem változtatta meg lényegesen a lakosság összetételét.

Igaz, a földjüktől, házuktól megfosztott családok egy része elhagyta a települést, azonban nagy százalékuk itt maradt és próbált színt, életet vinni a társadalomba (színjátszó csoport, házi összejövetelek). A nemzetiségiek a községi tanácsban is képviseltetik magukat. A 20 tanácstagból 13 fő magyar, 5 fő német, és 2 fő bunyevác. A közélet minden frontján megtalálhatók a németek és a bunyevácok. Bácsbokod nemzetiségi lakossága a történelem folyamán jól megvolt egymással, összeszoktak. Kezdték megérteni egymást minden tekintetben, átvették egymás szokásait is. A jó kapcsolatot mutatja, hogy a 20. század második felében lényegesen megemelkedett a vegyes házasságok száma. Felmérés alapján 1950-1970 között a vegyes házasságok száma: magyar férfi-német nő 87, magyar férfi-bunyevác nő 34, német férfi-bunyevác nő 12, bunyevác férfi-magyar nő 26, bunyevác férfi-német nő 10. A ki- és betelepítéseket követően alig kezdtek a kedélyek csillapodni, amikor 1956. október 23-án kitör a forradalom. Az eseményeiről a község lakossága rádión keresztül értesült. A településen belül lényeges megmozdulással nem jár a Budapesten kirobbant forradalom. Igaz, a helyi vezetőket leváltják, azonban a kisebb atrocitásokat eltekintve a településen fennmarad a rend.


Az évek közben múltak, gyors változásról senki nem mert még álmodni sem. Lassan kezdtek az emberek megbékülni a Kádár-rendszerrel. Ezt bizonyítja, hogy egyre többen léptek be az MSZMP szervezetébe. Mindenütt, így Bácsbokod is megalakultak a munkásőrök csoportjai.

A munkásőrök sohasem éltek vissza fegyveres mibenlétükkel. A Budapestről kiszivárgott hírek hallatára egyértelművé vált a pártállam bukása. A Munkásőrséget 1989 decemberében feloszlatták, fegyverüket, ruhájukat le kellett adni. A fővárosi események hatására 1989-ben a falu is megmozdult, pártok kezdenek szerveződni. Az első március 15-ét az iskola ünnepelte meg. A házakon, a vállalatok épületein hosszú idő óta először lobogott úgy a nemzeti zászló, hogy nem volt mellette a vörös zászló. A tanárok és a gyerekek mellén hatalmas nemzeti színű kokárdák jelezték a nagy ünnepet. A település vezetősége a helyi művelődési házban szép és impozáns ünnepélyt szervezett, zsúfolásig megtelt a színházterem.
Novemberben feloszlott a párt alapszervezete, megszűnt a községi pártbizottság. Végre elérkezett az első szabad választások ideje. A demokratikus választások lezajlása után a tanácsi apparátus feloszlott, és átadta helyét a képviselő-testületnek. A történelmi folyamatok leírásának végén fontos megemlíteni, hogy sajnos a lakosság száma állandóan csökken. Az oroszok bevonulása előtt is több mint 4000 volt a lélekszám. Ez ma 2950 körül mozog, és folyamatosan csökken.

Bácsbokod történetéről részletesen olvashat DÖME Ottó: Az 1000 éves Bácsbokod története c. könyvében.