Svábbál


Egy kis történeti kitekintés, avagy a németség zeneszeretete

„A hazai németségről az a mondás járja, hogy énekelve, zenélve, táncolva jönnek a világra, amely találóan jellemzi a német faluközösségeket, melyekben nincs ünnep, munka, öröm, bánat, amit ne foglalnának dalba, versbe, ne próbálnának meg zenével esetleg tánccal is kifejezni.” (Manherz Károly: A magyarországi németek, Második kiadás, 76.o.)

A betelepülő németek a 18. században már egy fejlett zenei kultúrát hoztak magukkal. A török idők után elnéptelenedett Magyarországon alig találunk zenei életre utaló feljegyzéseket vagy tárgyi emlékeket. A városokban elvétve működtek iskolai zenekarok, különleges ünnepnapokon esetleg toronyzenéről olvashatunk. Csak az 1780-as években fogadnak fel földesurak egy-egy ünnepi eseményre, főleg mulatságra cigányzenekart. A német községekben viszont szinte mindenütt volt kisebb fúvós együttes, alkalmi zenekar, hiszen a betelepülés idején a német, az osztrák, a cseh és a morva vidékeken már hagyományra tekintett vissza a fúvós zene. Magyarországon a németség terjesztette és virágoztatta fel ezt a fajta amatőr közösségi zenélést. A német faluközösségek életében a munkavégzést, a vallásgyakorlást és a szabadidő közös eltöltését az ének, a zene, a tánc foglalta egységes keretbe minden társadalmi rétegnél.

A lakodalmas szokások minden falu néprajzi hagyományának leggazdagabb tárházát kínálják köszöntőkben, leánybúcsúztatóban, a házasság legfőbb feladatainak megéneklésében. Temetéseken ugyancsak énekkel, fúvós zenével búcsúztatták halottaikat.

A kalákában végzett mezőgazdasági vagy házi munkáknál is, mint pl. kukoricafosztáskor, tollfosztáskor, disznóöléskor az anekdotázást gyakran színezte vidám énekszó. Télen az asszonyok, lányok együtt fontak, a férfiak kukoricát morzsoltak, s közben igyekeztek sokszínűen múlatni az időt.

Az ének és a zene mellett a táncnak is jelentős közösségformáló szerepe volt. Farsangkor három napig ropta a falu apraja, nagyja. Csak az állatokat etetni és átöltözni mentek haza a kocsmából. A legtöbb faluban a község közös tulajdonában volt az ún. nagykocsma, amit több évre bérbe vehettek a vendéglősök. Itt rendezték az egész falut összefogó bálokat.

Ezen kívül minden utcának, a közösség különböző társadalmi rétegeinek megvolt a maga törzsvendéglője, ahol együtt mulathattak, táncolhattak. Az adventi és a nagyböjti időn kívül minden alkalmat megragadtak a vígasságra. Húsvét, Pünkösd, búcsú, Szent István nap, szüret, arató ünnep, Erzsébet nap mind bált is jelentett. A Katalin napról úgy tartotta a szólás, hogy ,,Katalin elzárja a hegedűket” {Katrein sperrt die Geigen ein), mert utána már advent csendje következett.

 

Egy-egy közösség dalkincse igen gazdag és sokrétű volt, a régi emberek tudása leginkább szájhagyomány útján terjedt. Hallás után tanulták meg egymástól az énekeket. A népdalkincs összetétele igen vegyes volt.

A hangszeres zene elsajátítása apáról fiúra szállt. A 20. század elején a legtöbb német községnek volt egy vagy több fúvószenekara, amely megteremtette az egyházi és a világi ünnepek zenei hátterét. Lakodalmakon kisebb, vegyes összetételű együttesek ún. sramli zenéjére vigadtak a vendégek.

A németség sok helyen egy községben élt más népekkel és nemzetiségekkel. A kölcsönhatás a zene területén is nyomon követhető. A század elején terjedt el a németajkú községekben a magyaros jellegű szüreti mulatság. A 30-as években Jákob Bleyer (Bleyer Jakab) tevékenysége nyomán újraéledt a tradicionális német zene ápolása. A zene szeretetét a németség mind a mai napig megőrizte. Az egykor szerves egységben élő faluközösségeket az 1946-os kitelepítés vagy teljesen megsemmisítette, vagy apró csoportokra szaggatta.

Magyarországon 1958 óta ugyancsak svábbálokon találkozhat az országban szétszóródott egykori faluközösség.

 

A svábbál 

Bár utoljára kerül sor a svábbálok említésére, ez azonban semmiképpen nem jelent értékrendet, hiszen a Magyarországon élő németajkú lakosság számára minden évben várva várt fontos eseménynek számít a svábbál. A bálok programja is vonzotta a közönséget: az ország legjobb fúvós zenekarai, énekkarai, táncegyüttesei és szólisták fellépésével rendezett műsorok után nagy élményt jelentett a szebbnél szebb népviseletekbe öltözött, kezükben rozmaring ágat tartó, korosztályok szerinti párok ünnepélyes felvonulása.

Sajátos hangulatot teremtett az éjfélkor árverésre kerülő, hagyományosan feldíszített rozmaringbokor. Elnyeréséért nagy volt a versengés. Az egész estét, illetve éjszakát emelkedett hangulat, baráti, őszinte jókedv jellemezte. A mindenkor nagyszerű zenekari kíséret biztosította, hogy a bálozók jókedvűen, vidáman járhatták a landlert, a walzert, a polkák változatait és a hagyományos német táncokat (Schuster-, Schmidt-, Siebenschritt stb.).

Első svábbál a 2002-es választást követő évben, 2003 tavaszán került megrendezésre, melyen a vaskúti zenekar (Bohémek) játszott. Az általános iskola gyerekei adták a műsort. Nemesnádudvarról kaptak sváb ruhákat kölcsönbe, melyeket a segítők viseltek. Már az első svábbálon minden jellemző dolgot használtak, mely azóta is használatban van:

  • almába szúrt rozmaring ág világoskék szalaggal díszítve – asztaldísz;
  • világoskék kartonon könyvjelző, mint köszöntő ajándék;
  • menü (párolt káposzta és tört krumpli + csirke vagy sertés hús);
  • desszert – csörögefánk;
  • szalvéta világoskék;
  • segítők: tombolaárusok, ruhatárosok - általános iskolások; tálalók középiskolások, egyetemisták;
  • berendezés aktivisták segítségével;
  • általában kiállítás kíséri a svábbála;
  • díszítés rozmaringággal;
  • a dekoráció a kék és fehér színek árnyalataival történik.

Zenekarok: Bohémek, Karavanka, Stefans Kapelle, utoljára a Platin Zenekar

A helyi német tánccsoport működése óta a csoport tagjai látják el a tombolahúzásnál, a ruhatárnál, a tálalásnál a legfőbb szerepet.

A polgárőrség segít a műsort adó gyerekek biztonságos hazaszállításában.

A svábbálakon mintegy 3-4 éve használják a zászlót. A nemzetiségi himnusz 2011-ben hangzott fel először a bálon.